Mezőség gazdálkodásáról

A Mezőség gazdálkodásáról

A Mezőség jellegzetességei

Az Erdélyi Mezőség, a Magyar Néprajzi lexikon meghatározása szerint, „a Kis- és a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos között erdőtlen dombság Erdély középső részén". (1)

A tájegységhez jellegetességei, pontokba foglalva, az Élő Erdély Egyesület ismertetőjében így szerepelnek:

„1. Nehezen behatárolható
2. Kopár dombok, völgyek
3. <Száz tó vidéke>
4. Agyagos föld, suvadás
5. Szegénység
6. Kezdetleges infrastruktúra
7. Sajátos mezőségi paraszti életmód és kultúra
8. Multikulturalitás
9. Sajátos hangulat". (2)

Wass Albert 1939-ben így vallott szeretett szülőföldjéről, a Mezőségről:

A Kárpátok roppant gyűrűjébe zárva, laposan, szélesen húzódik a Mezőség.
Hajdan tűzhányókkal koszorúzott tengeröböl, ma elöregedett, formájában és lényegében megváltozott vidék.
Szépségét nehéz megérteni, de ha mélyebben elemezzük a tájat, évmilliók ködös távlatából ragyogva bontakozik ki eredeti képe.
A ma kopár domboldalakon óriás tölgyesek zsongtak akkor, tisztásain vaddisznók tanyáztak. Kanyargó patakvölgyei, melyek ájult meztelenségben hevernek a déli város, kékes csillogó tavakkal ékeskedtek. Ilyen volt, és ilyen lehetne ma is a Mezőség.
Az erdőket évszázadokkal ezelőtt kiirtották, a középkor ezernyi halastava eltűnt, s a vidék jellege megváltozott. Ma fehérlő tufa padok, s a földcsuszamlások szeszélyes formái, különös alakú képződmények jellemzik a tájat. Sivár domboldalait záporpatakok óriás vízmosásai sebzik fel. Selymékes tős rétjein vadrucák, bíbicek hada tanyázik. Esténkint dallal kezd a mocsár, s ha szél zendül a nád karcsú veséjén, a különben semmitmondó vidék megtelik bájjal és poézissal.
" (3)

 

Gazdálkodásáról

Erre vonatkozóan az Élő Erdély honlapján ezt olvashatjuk:

„A Mezőség természeti adottságai mindenekelőtt - a múlt században elkezdett lecsapolások előtti - nagyszámú és nagy kiterjedésű tavak, nádasok, vizes rétek s ekkor még nagyobb lombhullató erdők, ligetek világa kedvezett a gyűjtögető gazdálkodásnak, a vadon termő és különbözőképpen felhasználható növények gyűjtögetésének és a vadon élő állatok zsákmányolásának, a vadászatnak és halászatnak. Nyilvánvaló azonban, hogy a mezőgazdálkodás egyre intenzívebbé válásával a gyűjtögetés, vadfogás és halászat elveszíti valamikori jelentőségét. Az egykori állóvizek, nádasok és vizenyősök nagy részének kiszárításával, kaszálókká és szántókká alakításával, az erdők további fogyásával (legelők nyerése érdekében) ezek az ősi foglalkozások hovatovább a szegény ember alkalmi foglalatosságává csökevényesednek, s a 40-es, 50-es években még ezek körében is csak az emlékével találkozunk.

Mezőség agyagos talajának kedvező tulajdonsága, hogy tárolja a vizet, ezért szárazságban is hoz termést. Talajának és erdélyi viszonylatban kis tengerszint feletti magasságának köszönhetően egykor, egészen a 19. század végéig <Erdély éléskamrája> volt." (2)

Cholnoky Jenő, egyebek közt, a következőket írja a gazdálkodási viszonyokról:

„A suvadó területeket nemigen lehet művelni. Elhagyatott legelő területek ezek, mert ha művelés alá veszik, s eltávolítják a gyeptakarót, akkor még könnyebben átázik az agyag, azonnal megindul a suvadás. Régente teraszozták az ilyen területeket, s ezzel a suvadás folyamatát nagyon hátráltatták. (...) A hegyoldalakon mindenütt látni, hogy hajdan Erdélyben teraszosan művelték a földeket, mindenütt biztosan ki lehetett mutatni, ahol a suvadások tönkre nem tették. De a teraszos művelés ma csak a magyarok és szászok lakta területeken van életben. Ahol oláhok laknak, ott a teraszok maradványait látni lehet ugyan, de az oláhok keresztül-kasul kapálnak rajtuk (...). Sőt legtöbb helyen nem is művelik a földet, hanem legeltetnek rajta." (2)

Alábbiakban Keszeg Vilmos leírásából idézünk a gazdálkodásra vonatkozóan (megjelent a Romániai Magyar Lexikonban):

„A Mezőség kedvező körülményekkel rendelkezett a nagyállattartás számára. Az állati munkaerőt szolgáltató szarvasmarha, ló, a táplálkozás alapanyagát szolgáltató szarvasmarha, juh (fekete és fehér racka), kisebb mértékben a bivaly, valamint a majorság tenyésztése évszázadok hagyományaihoz igazodott (K. Kovács 1947, Tárkány-Szűcs 1944, Zsigmond 1978, Nagy Ö. 1992a, Kós 2000.I. 61-136.) A földművelés évszázadokon keresztül prioritást élvezett (Szemmáry 1885, Vincze 1943, Kós 1994, 2000.I. 137-222). Kevésbé számottevő volt a kertészkedés (a vetemény-, virág-, gyümölcs- és szőlőtermesztés) (Kós 2000.I. 223-245). A népi ipar formái a kosárfonás, botfaragás, eszközkészítés, kötélverés, rojtkötés (Kós 1979b, c, 2000. I. 246-260), a szénégetés (Kós 1978), a gyékényszövés (Nagy Ö. 1994, Kós 2000.I.. 261-270), a szűcsmesterség (Kós K. 1979, 2000.I.. 287-316), a szövés és fonás (Kós 2000.I.. 271-286), az agyagozás (Kós 2000.I.. 317-328)." (4)

 

Vásárok

Keszeg Vilmos szerint: „Mind az állattartás, mind a növénytermesztés kialakult árucserét tartott életben, mind a régió peremén elhelyezkedő városokban, mind a belső-mezőségi vásártartó falvakban (Kós K. 1976, 2000.I.. 340-366)."(4)

A Magyar Néprajzi Lexikonból megtudjuk, hogy a Mezőség „Nevezetes vásáros helyei: Nagysármás, Mócs, Buza, Uzdiszentpéter, Mezőbánd". (1)

A mezőségi gazdák számára az egyik legfontosabb vásáros helyszín Kolozsvár volt. Tájak, falvak, hagyományok című kötetében dr. Kós Károly, egyebek közt, ezt írja a kolozsvári piacokon áruló mezőségi termelőkről, 1945-46. évi kutatási adataira hivatkozva:

„Ekkor már megszűnt a Dohánygyár előtti piacozás (...). Viszont a falusi, főleg a mezőségi termelők és a városi kofák közti fontos árucsere színhelye volt még ekkor a Szamosfalvi vám előtti téren (...) szerdán és vasárnap délutánonként tartott vásárféle. Itt folyt a tojás, tyúk, ruca, sajt, paszuly, krumpli, a kukorica és más gabonaféle nagybani felvásárlása a kajántói, apahidai, zsuki, széki, mócsi, kamarási, palatkai, gyekei parasztoktól és szekeres kereskedőktől, hogy aztán a helybéli kofák a másnapi hetipiacon apránként, de feláron árusítsák." (5)

Írásában dr. Kós Károly a továbbiakban kitér rá, a különböző termékek Erdély mely régióiból, falvaiból származtak:

„Az őszi nagyvásárokon a bodonkútiak és kideiek hatalmas mennyiségű aszalt szilvát és szilvaízet árultak. Az aszalványt vékaszámra, a lekvárt meg cseberrel mérték.
A szalonna, zsír, tejtermékek (tejföl, vaj, túró, orda), tojás és csirke legfőbb árusai Kolozsmonostorról kerültek, bár a sor vége felé voltak györgyfalvi, apahidai, kajántói, zsuki, széki, mócsi, kamarási, palatkai és más mezőségi falvakból is árusok.
Nem volt kevésbé színes a többi vásártér képe sem: a barompiacra főként a mezőségiek hajtottak fel rengeteg szarvasmarhát, disznót és juhot, a gabonapiacot ugyancsak a mezőségi falvak búzája, kukoricája, árpája és zabja uralta."
(5)

 

Irodalom:

(1) Magyar Néprajzi Lexikon. Mezőség, http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-1811.html
(2) Mit tudunk a Mezőségről?, Élő Erdély Egyesület, http://mezoseg.eloerdely.ro/pages/a-mezosegrol

(3) Turcsány Péter: Mezőség, a „nyomorúság Golgotája", a feltámasztott „Holttenger" vidéke, http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=1783
(4) Keszeg Vilmos: Erdélyi Mezőség. ADATBANK.RO / ROMÁNIAI MAGYAR LEXIKON / MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET / táji-történeti tagolódás, http://lexikon.adatbank.ro/tematikus/szocikk.php?id=52
(5) Dr. Kós Károly: Tájak, Falvak, hagyományok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. p. 375-380.

 

Kapcsolódó írások, honlapok:

• Barabás László: A Mezőség néprajzi körvonalai és belső tagolódásának kérdései, Művelődés, http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=410
• a Mezőségi Tóvidék Egyesület honlapja, http://tovidek.ro/
• Hoffmann Siglinda: Vajdakamarás község monográfiája, Művelődés, http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=437
• Keszeg Vilmos: Ember, táj, hiedelem, http://www.okotaj.hu/szamok/39-40/ot39-13.htm
• Kós Károly: A Mezőség néprajza. Könyvismertető, http://konyvtar.hu/konyv/30376