Juhtartás, juhbemérés

Antal József:

Juhtartás, juhbemérés

(részlet Györgyfalva monográfiájából)

 

A legtöbb gazda még a kollektív gazdaság idején is tartott több-kevesebb juhot. Ez legfeljebb l0-l5-öt jelentett. Hol egy, hol két nyáj volt. Juhásznak mindig románt fogadtak meg, néha egészen messzi vidékről. Ha meg voltak elégedve vele, sok évig maradhatott. A székelyföldi szokástól eltérően nem sajtot adott, hanem tejet. Hogy kinek mennyi járt, azt a beméréskor döntötték el.

Maga a bemérés rendszerint május elsején történt. Ekkor levágták a még meglevő bárányokat, amelyeket nem akartak megtartani, a megtartandókat különválasztották az anyjuktól. A bemérést megelőzően legalább egy nappal összecsapták a juhokat. Egy pár vállalkozó személy eső és hideg ellen nagy bundába felöltözve kihajtotta a mezőre legelni, vigyázva arra, hogy egyforma ellátásban részesüljenek, és főleg senki se adhasson a saját juhának abrakot. A bemérésre mind összegyűltek a gazdák, és megkezdődött a fejés. Árgus szemekkel figyelték egymást, nehogy valami csalás történjék. Mindenki megfejte a saját juhait egyetlen edénybe, és azt nagyon pontosan megmérték. Tehát nem a juhok száma számított, hanem a tej mennyisége.

Egy közös megegyezéssel kijelölt valaki írta füzetbe a menynyiséget, míg egy más valaki rótta pálcikára. Hogy az esetleges csalást megelőzzék, külön erre a célra készített mérőedényeket használtak: kupást, félkupást, fertályost, félfertályost és negyedfertályost.

Emellett volt minden juhos gazdának egy faragott pálcája, rajta a nevével. A kupát berovással jelölték a pálca laposabb oldalán, a félkupát ugyanott bevágással, vagyis csak felhajtva a bevágott részt, a fertályt oldalt berovással, a félfertályt pedig ugyanott bevágással jelölték.

Ha a tej a legvégén nem ment bele mind egy cseppig a legkisebb mérőedénybe, felírták, hogy „egy kicsi". Ezt a pálcán egy lyukkal jelölték. Ennek is megvolt a jelentősége. Aki a legtöbb tejet fejte, az lett az első gazda arra az évre, ami tisztséget és tisztességet is jelentett.

O volt a csoportnak a felelőse és ügyintézője. A tej mennyisége nemcsak azt szabta meg, hogy abban az évben ki mennyi tejet kapott összesen, hanem a sorrendet is. Első nap kapta az első gazda, és sorban mind, akinek több teje volt. Akik egyébként egyforma mennyiséget fejtek, a „kicsi" döntötte el, hogy ki kerüljön elébb a sorban. A csoport vett egy szamarat és két 25 literes tejes kannát a tej szállításához. Az időjárástól függetlenül reggel korán és este későn menni kellett a tejért a legelőre. Ilyenkor vittek a juhásznak ételt, italt és cigarettát. A fejés végeztével a tejet (ami május-júniusban több, később mind kevesebb lett) felrakták a szamárra, és azzal szállították.

Otthon a háziasszony megoltotta a tejet, majd egy késsel apróra vágta, hogy a savó jobban kiváljék. Egy gézen át leszűrte és jól megnyomtatta. Az így elkészült sajtot egy pár napig „érni" hagyta. A savót felfőzte. A sűrűjéből lett az orda, a többiből a bálmos, amit egykét nap multával puliszkával fogyasztottak.

Ha a sajtot megreszelték és megsózták, túró lett belőle, ami - fõleg faedényben tartva - megállt akár télig is.

A tej mellett haszon volt a bárány (rendszerint évente egy, de néha kettő) húsa is, valamint a gyapjú és a bőr. A gyapjút megfonták, megszőtték, és ruhát, pokrócot stb. készítettek belőle, vagy eladták.

A bárány bőrébõl bundasapkát készítettek. Nagy divat volt a bundakabát is. Az 1989-es fordulat után nem volt értéke sem a gyapjúnak, sem a bőrnek, ezért nagyon lecsökkent a juhok száma, és csupán 2000 után kezdett ismét növekedni.

 

Antal József: Györgyfalva.György pásztor népe, http://gyorgyfalva.vacau.com/Gyorgyfalva,%20monografia%20PDF.pdf