Györgyfalváról

Györgyfalváról

A Wikipédiából megtudhatjuk, hogy Györgyfalva „Kolozsvártól hat kilométerre délkeletre fekszik. Határában kiterjedt gyümölcsösök találhatók. (...) A falut a régebbi magyar néprajztudomány Kalotaszeg peremfalvaként tartotta számon. Ma inkább egy Kalotaszeg és a Mezőség között elterülő magyar néprajzi kistáj, az ún. Erdőalja egyetlen, napjainkban is életképes magyar közösségeként írják le. Ehhez a kistájhoz tartoznak még az innen települt kolozskarai és bodrogi magyarok, Ajton és Kolozspata református magyarsága, valamint a múltban Rőd, Kolozsbós nemesei és Szamosfalva magyar lakói is.(...)
Mezőgazdaságát meghatározza a nagyváros közelsége. Több generáció óta termesztettek gyümölcsöt és zöldséget Kolozsvár piacára. Már a 19. században is rendszeresen trágyázták a földeket és a juhtartás fő hasznának a kosarazó trágyázást tartották. Újabban virágkertészettel is foglalkoznak. Emellett felnőtt lakóinak túlnyomó többsége - legalábbis 1990 előtt - kolozsvári munkahelyeken is dolgozott." (1)

 

Gazdasági élet

Györgyfalva gazdasági életét Antal József, a falu volt református lelkésze részletesen ismerteti monográfiájában, alábbiakban ebből idézünk:

„1848 előtt a föld tulajdonjoga a földesurakat, a használat joga a jobbágyokat illette meg, akik a földesúrnak robottal, terménnyel vagy taxával fizettek. Ugyanez volt a helyzet a házakkal, belsőségekkel, erdőkkel és legelőkkel is. A zsellérek ezzel szemben fizetéses alkalmazottak voltak. Természetesen a jobbágyok se voltak egyformák. Voltak módosabbak és szegényebbek, szorgalmasabbak és lustábbak. Voltak nagyobb és kisebb családok, mutatósabb házak és nyomorúságos vityillók. Sokat vitáztak országgyűléseken és máshol is arról, hogy mekkora legyen a jobbágy telke, de egységes és állandó törvényt nem alkottak. Haller Gáborné említi egyik levelében a jobbágyok kertjét, szőlősét, gyümölcsösét és cseresznyését.
Ezek voltak tehát 250 évvel ezelõtt a györgyfalvi jobbágyok tulajdonában.

Mivel a jobbágyok a földesúrnak „kapu" vagy telek után fizettek, a földesurak igyekeztek újabb jobbágytelkek létesítésével vagy a jobbágytelkek kettéosztásával minél több munkanaphoz vagy taxához jutni. Ez ellen az egyik védekezési forma a jobbágyok részéről az volt, hogy a fiatal házasokat a szülők a maguk házánál tartották. Így alakultak ki az egy fedél alatt lakó nagycsaládok. De mivel a földesurak érdeke az volt, hogy minél több jobbágy család legyen, volt idő, amikor kényszerítették a fiatalokat a házasságra. Hanem bezárták őket. Az özvegyasszonyoknak pedig heteken belül új párt kellett választaniuk.
Az 1714-ben meghozott, de csak 1742-ben szentesített törvény értelmében az örökös jobbágynak heti négy, a zsellérnek három napot kellett szolgálnia. És ez könnyítés volt az addigi rendezetlen állapothoz viszonyítva!

1707-ben szörnyű éhség pusztított, amikor sokan fakérgen éltek.
1717-től pedig a pestis vitte el a lakosság 10%-át.
A mezőgazdaságban a kölest a 18. század elejétõl kezdi kiszorítani a kukorica.

A pozsonyi országgyűlés 1848. március 18-án elfogadta az úrbéri törvényt, és azt a király április 11-én szentesítette. Ennek értelmében az úrbéres jobbágytelek átment a volt jobbágy tulajdonába. A nem úrbéres zsellérek viszont nem kaptak semmit. Az erdélyi országgyűlés június 18-at jelölte meg a jobbágyfelszabadítás napjául.
Hogy itt miként zajlott le ez a jelentős esemény, nincsenek adataink.
De el tudjuk képzelni, hogy nagy volt az öröm a jobbágyság körében.
Az viszont tény, hogy a föld tulajdonba vétele általában nem járt együtt az életszínvonal emelkedésével. Egyesek, a szegényebbek, élhetetlenebbek, hamarosan elkótyavetyélték a kapott földet, és továbbra is szegények maradtak. Az életrevalóbbak viszont igyekeztek mind több földet szerezni, mert ez jelentett tekintélyt a faluban.
Hogy ez sikerüljön, otthon még igénytelenebbek lettek. A földszerzési vágy nagyon elevenen élt egészen a második világháborúig. (...)

Amíg volt elég föld, a kétnyomásos rendszer volt gyakorlatban, később a hármashatár. Ez azt jelentette, hogy a megművelt terület felét, később egyharmadát egy évig pihenni hagyták. De nem csak pihent a föld, hanem legeltetéssel trágyázták. Még később jött divatba az ugar nélküli váltógazdaság, amikor nem pihentették a földet, hanem évről-évre egy bizonyos sorrend szerint következtek az egyes termények.

Régen faekével szántottak. A vasekék a 19. század második felétől terjedtek el. Ezek egyre praktikusabbak voltak, így nem volt szükség négy vagy pláne hat igavonó állatra. Gazdának az számított, akinek, ahogy még ma is lehet hallani, „négy ökör jött ki a kapuján". Ha szükség volt, két gazda összefogta az állatait és úgy szántottak. Később a teheneket is felhasználták erre a célra, majd a lovakat. A boronáláshoz régen tüskeboronát használtak, később fakeretes vasfogú boronát, majd vaskeretes boronát. A vetés kézzel történt, jóval később géppel. A kaszával történő aratás a 19. század második felében kezdett divatba jönni, de lassan terjedt el. Addig sarlóval arattak. A cséplés általában télen történt. Ki-ki a magáét kézzel kiverte. Az uraságok gabonáját a cséplőmunkások csépelték résziben. Ez falvanként 20-40 családnak jelentett megélhetést vagy jövedelemkiegészítést. A gépesítés folytán megszűntek ezek a munkalehetőségek, a cséplõ munkások pedig vagy új munkahely után néztek, vagy elvándoroltak.
A világháború aztán felmérhetetlen anyagi romlást is hozott az egyéb veszteségek mellett. (...)

A gazdasági helyzettel kapcsolatban a református egyház levéltárában levő, a 19. század végéről való kéziratban a következőket olvassuk:

„A falu lakossága 2000 lélek, 85% magyar. A határ talaja többnyire szürke palás, homokos agyag. Valaha 1848 előtt még szőlőt is miveltek s öreg gazdák szerint jó bort is szüreteltek. A szorgalmas magyar nép mindig jobb gabonát termel, mint a szomszéd községek s nem ritkaság, hogy 1 kataszteri hold 18-20 hectoliter gabonát ad; ujabban kézicséplők s konkolyozókat is használnak, bár a nép nagyon szegényes mezőgazdasági viszonyokkal küzd. A határban 700 hold urasági birtok van, a többit elosztva egy lélekre átlag 7/10 kat. hold esik. Különben adózási viszonyaik eléggé beszélnek, mivel a legmódosabb parasztgazda állami adója alig több 14 forintnál. A szegényebbek a szomszéd községekben vállalnak munkát rendesen a termés 1/3-dáért. Értik többen a kosárfonást, seprükötést, kaskészítést s ha kifogynak a mezei munkából, akad közöttük mindenféle mesterséget üző, kovács, kádár, csizmadia, kályhás, zsupfedő, szekeres, ekejavító stb." (...)

Egy 1936-os jelentés megemlíti a háziiparral kapcsolatban a varrást, kosárfonást, seprűkészítést és szövést.
Ugyanabban a jelentésben az áll, hogy 100-120 lány szolgál Kolozsváron.
Ez a szolgálás nem csupán anyagi hasznot jelentett, megkeresték a staférungra valót, hanem azt is, hogy láttak, tanultak, és így jó háziasszonyokká váltak. A hátránya az volt, hogy sokan nem végezték el a kötelező iskolai tanulást, így félig analfabéták maradtak.

A bécsi döntés gazdasági szempontból kimondottan hátrányt jelentett a falu számára, mivel elvágta a legfőbb piactól, Kolozsvártól.
Mert ha külterjes is volt a mezőgazdaság, azért egy kis termésfelesleget meg állatokat ott értékesítettek. Ezekben az évtizedekben még az volt a szokás, hogy hajnalban a hátukon bevitték a városba a tejet, a házaknál leadták, és hazajőve mentek a mezõre. 1940-ben még ez is megszűnt. Torda volt a legközelebbi város, ahová úttalan utakon jutottak el. Sokan panaszolják, hogy a Tordáról hazafelé jövőket nagyon gyakran megfosztották útközben a pénzüktől és a vásárolt holmijuktól.

Itt említem meg, hogy miután megszűnt az árva gyermekek kihelyezése és az ezzel járó jövedelem, a földművelés mellett más kereseti forrás után kellett nézni. Lassan-lassan divatba jött és általánossá vált a csipkebogyó szedése. Előbb a falu határában gyűjtötték, majd mind messzibbre mentek el. Legfőbb lelőhelyük Bányabükkön túl, a mikesi legelőkön volt, de jártak a kajántói határra is. Nagyon nehéz kenyérkereset volt: leszedni, hazacipelni, kifőzni, passzírozni, majd a hátukon bevinni a városba eladni, de aránylag szép pénzt kaptak érte.
A szomszéd falvak lakói hol csodálták, hol csúfolták őket. Ezekben az évtizedekben, ami eltartott 1962-ig, a mezőgazdaság szövetkezetesítéséig, Bitangfalva helyett Hecserlisnek nevezték Györgyfalvát.
De őket ez nem zavarta, végezték a munkájukat odaadással. (...)

A györgyfalvi nép életrevalóságát mutatja, hogy ezekben a nehéz években is megfigyelhető némi gyarapodás. Mivel a falu határa kicsi volt, és azt sem erdőirtással se más módon növelni nem lehetett, máshol igyekeztek földet vásárolni, ahol volt eladó. Így például a Torda melletti Palackos és Labodás határában vásároltak fel mintegy száz holdat, ami még a nehéz munkához szokott györgyfalviak számára is nagy terhet jelentett. Mesélik, hogy éjjel odamentek az ökrös szekérrel, nappal dolgoztak, majd a következõ éjjel hazajöttek. De a jó föld meghálálta a nehéz munkát." (2)

A györgyfalvi telek ismertetésére Antal József dr. Kós Károly Györgyfalvi település-földrajzi vázlatából idéz (megjelent a Művelődés1991. decemberi számában), ebből emelünk ki alább egy rövid részletet:

„A telek udvar mögötti része általában gyümölcsöskert, de itt talál helyet a veteményeskert is, amit nem mindig, vagy csak a zöldséges részt kerítették be a tyúkok ellen, akárcsak a tavasszal a ganyédombon vagy a kertben külön - trágyarétegre rakott fekete földdel elkészített - kis melegágyat, amit vagy csak sűrűn egymás mellé szurkált vesszőkkel besövényeltek, vagy e vesszőket még bé is kertelték. A ház előtti virágos kiskertnek az udvar felől ugyancsak sövénykertet állítottak, hágcsóval, vagy kis sövényajtóval." (2)

A közelmúlt gazdasági viszonyairól Antal József így ír:

„A kommunista rendszer erjedése (1962-1989)

(...) A mezőgazdaságnak három fő ága alakult ki. A magas hegyeken a kevés és rossz minőségű föld maradt magántulajdonban. Főleg a régi nagybirtokokból alakították ki az állami gazdaságokat, ahol az alkalmazottak pénzben kapták a fizetést. A legtöbb földműves a közös gazdaságokban dolgozott. Itt is központilag írták elő, hogy hol, mit és mennyit kell termelni. Mivel azonban ez nem akart sikerülni, jöttek a légből kapott statisztikák. De mivel abból nem lehet megélni, sokakat vonzott a biztosabbnak tűnő állami fizetés, amelynek köszönhetően nagyon sok falu lakossága egy-két évtized alatt felére, negyedére apadt. Végül jött aztán a „falurombolás" néven elhíresült terv, amit szerencsére már nem volt idejük megvalósítani. (...)

1971 novemberében Egyed Ákos az Igazságban 957 téesz tagot említ, akik közül mintegy kilencszázan Kolozsvárra is jártak. Kacsó Zelmira 1987 júliusában 282 aktív munkaerőről beszél, akik közül harminc férfi az állattenyésztésben dolgozott, a többi asszony volt.
A fő megélhetési forrást Kolozsvár jelentette. A gazdaságban főleg azért dolgozták le a megszabott számú munkanapot, hogy joguk legyen a 25 ár háztájihoz. Emellett kicsi-nagy Kolozsvárra járt, ki tanulni, ki dolgozni. 300-400 asszony járt be családokhoz főzni, mosni, takarítani. (...) A férfiak közül csak a legfiatalabbak tanultak mesterséget. Sokan segédmunkások voltak az építkezéseknél és különféle vállalatoknál. Emellett sok volt a postás, a kapus és a fűtő. A hetvenes években naponta huszonötször is fordult az autóbusz.
Mindezek mellett ott volt a piacolás szokása is. Gyümölcsöt, zöldséget és virágot árultak, ami sokaknál a legfőbb jövedelmi forrás volt." (2)

A kolozsvári piacra a mai napig bejárnak a györgyfalvi termelők, termékeiket értékesíteni.

Irodalom:
 

(1) Györgyfalva, Wikipédia, http://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C3%B6rgyfalva
(2) Antal József: Györgyfalva.György pásztor népe, http://gyorgyfalva.vacau.com/Gyorgyfalva,%20monografia%20PDF.pdf